„Amikor beléptem a könyvtár dísztermébe, és megláttam a székeket, az jutott eszembe: te jó ég, nem is olyan régen még lámpalázasan, izzadó tenyérrel ültem le az első sorba, mivel az a versenyzők helye. Pontosan emlékszem arra az érzésre. Jöttek más diákok is más iskolákból, akiket éppen ezen a versenyen ismertem meg az előző években. Együttérzőn mosolyogtunk és bátorító tekinteteket vetettünk egymásra. Most megint ott álltam az ajtóban, de egészen más pozíciót töltöttem be. Elfoglaltam a helyem egy asztalnál, előttem egy üveg víz, toll és egy lista a versenyzők nevével. Én vagyok a zsűri egyik tagja. Az izgalom visszatért, ám nem magam miatt, hanem a gyerekekért izgultam. Gyorsan rájöttem, hogy hiába, mert úgy gondolom, mindenki kihozta magából a maximumot. Érdekes mesékkel és előadásokkal találkoztam. Kifejezetten fontosnak tartom egy mesemondó versenyen a megfelelő szövegválasztást. Nem elég rábökni egyre utolsó pillanatban. Értelmezni kell és szeretni. Ha ezek a tényezők hiányoznak, csak az üres szövegmondás marad, de ilyet nem tapasztaltam. Egyedüli negatív élmény számomra, hogy a járványügyi eljárások miatt több kisebb csoportra kellett osztani a versenyzőket, így nem bírták meghallgatni egymást elejétől a végéig, ami szerintem egy nagyon fontos része ennek az összejövetelnek, mert így is tudnak fejlődni”, mondta Magyar Zsófia.